Kitűnő diák, sikeres diák? Avagy a gyengébb tanulók otthoni terrorja

Sok olyan diák van, akik nem kitűnő tanulók, és soha nem is lesznek azok. Ők általában azt kapják meg, hogy belőlük nem lesz semmi, semmire nem viszik majd az életben és ez nem egy áldozatnál azt váltja ki, hogy az önértékelése lecsökken, vagy teljesen megszűnik, lelki ereje meggyengül, ezért az iskolai terhelést nem fogja kellő mértékben bírni, ami végső esetben tényleg oda vezethet, hogy az adott illető nem lesz képes elérni azt a szintet, ami a jövője biztosításához szükséges lenne.

De mégis, jó az, ha a diák kitűnően végez el minden évet?

Nem feltétlenül. Ez csak azt tükrözi, hogy képes úgy gondolkodni, azokat a dolgokat megtanulni vagy éppen bemagolni, amiket az adott oktatási rendszer megkövetel, de a való életben elképzelhető, hogy egy villanykörtét sem tud kicserélni. Az, hogy a diák csak hármas vagy négyes tanuló, nem azt jelenti, hogy a jövője is olyan lesz. Az iskola nem a tudást méri, hanem az alkalmazkodást, a jegy csak egy tájékoztató, nem a világ, a tantárgy pedig csak egy iránymutató az élet adott területéhez.
A tanuló lehet, hogy nem kitűnő, sőt valószínűleg nem is az, mert lehet, egyáltalán nem érdekli a matematika, a magyar irodalom vagy a történelem. Lehet, hogy inkább sportolna, futna a labda után, fényképezne, festene, vagy éppen autóversenyezne. De soha nem fogja megtalálni a valódi tehetségét az iskola falain belül. Képtelen lesz megszeretni és jól teljesíteni, ha nem az érdekli.

Mi a szülő szerepe ebben?

Nagyon sok szülő tisztázatlan okokból (talán egy testvér tanulmányaira hivatkozva, vagy a szülő tanulmányainak saját elváráshoz való alacsonysága) kitűnővé akarja nevelni gyermekét. A négyes javítási lehetőséget jelent, a hármas már rossz jegy, a kettes az ördög szolgája, az egyesnél pedig szobafogság jár. Ezzel semmire nem megy sem a diák, sem a szülő. A gyerek szemszögéből csak ellenállást szít, a szülő meg idegeskedni fog, és felbosszantja magát. A sorozatos rosszabb jegyek pedig a gyerek-szülő kapcsolatot rombolhatja le annyira, hogy a gyerek már semmit nem mer majd megkérdezni, kérni a szülőtől, nem ül le vele beszélgetni, lezüllik, és ez még jobban kihat a tanulmányaira, és máris bele kerültünk egy örökké forgó mókuskerékbe, aminek a megállításához nem a gyereknek kell megtennie az első lépést, hanem a szülőnek. El kell fogadnia azt, hogy a gyereke csak hármas tanuló. Le kell vele ülnie és beszélgetni, hogy mit szeretne csinálni, mit szeretne kipróbálni, és ez hogy fér bele az időbe az iskolán kívül. Mert az iskola igenis fontos dolog, de nem mindenképpen a legfontosabb. A kötelező (érettségi) tárgyakból a minimum a 3-as legyen, de az egyéb tárgyak, mint testnevelés, etika, rajz, vagy valamely természettudományi tárgy minimális teljesítménye a kettes legyen. A diáknak lesz így ideje azzal foglalkozni, amit szeret, amiben ki akarja próbálni magát. Nem lesz 5,00 az átlaga, de egy egészséges, a világ felé nyitottabb fiatal fog kikerülni az iskolából a tanulmányai végeztével.

Semmihez sem kell érteni, de ahhoz nagyon.

Lehetünk sikeres emberek egy érettségivel. Élhetünk normális életet nyolc általános végzetséggel, éppúgy, ahogy lehetünk hajléktalanok diplomával is. Dolgozhatunk a McDonald’s-ban három diplomával, és kereshetünk milliókat hármas érettségivel is.
Egy minimális lexikális tudással rendelkezni kell ahhoz, hogy a karrierünket képesek legyünk beindítani, ezt ne a jegyeink határozzák meg. A focisták se írtak disszertációt a muslincák szeméről, a kémikus sem jeleskedett irodalomból és a művész sem tanulta a kreativitást. Minden belülről származik, és ezt fel kell ismernünk, ki kell próbálnunk, hogy miben vagyunk kiemelkedőek, és ahhoz foggal, körömmel ragaszkodnunk.

Mit tegyünk a kitűnő-orientált szülőkkel?

Egyszerű. Hallgassuk meg őket. Beszéljünk velük. Mi van, ha nem működik? Akkor csak hallgassuk és magunkban döntsük el, hogy mi az, amire az életben szükségünk lesz, mi az ami érdekel és mi az, ami nem. A minimális teljesítés mellett autodidakta módon képezzük magunkat az érdeklődési körünk irányába.

„Az intelligencia egy bizonyos kvantuma velünk születik. Hogy ezt ki tudjuk-e hozni magunkból, környezetünktől függ. Senkiből nem lehet többet kihozni, mint ami benne van. De sokszor fordul elő, hogy kevesebb bontakozik ki, mint amennyi lehetséges lenne.” -Vekerdy Tamás-